Operaénekes vagyok és kész!

A.G.: - Hogyan fér meg egymás mellett az életében a könnyű- és a komolyzene?

L.B.: - Én az a típusú klasszikus énekes vagyok, akit vonzott a könnyebb műfaj és hamar valóra is váltottam álmaimat. Mindig valami bohócféle voltam, talán még nem voltam elég érett az opera művészetéhez, szerettem a könnyen emészthető műfaj légkörét. Annak, hogy megváltozott a helyzet, az az oka, hogy mostanra a hangom talán már megérett a „nehéz” műfajra, és az, hogy két évvel ezelőtt találkoztam Berle Sanford Rosenberg énektanárral, aki az operaéneklés, a klasszikus belcanto álmisztériumát lerombolta bennem. Ennek a nyárnak az eredménye, hogy átkódolódtam. Úgy fogalmazhatnék, hogy most találok vissza az igazi énemhez. Mindig is operaénekes voltam, de egy olyan operaénekes, aki ott maradt a Cotton Club Singersben. Bár ettől függetlenül a Singers az életem főműve – a lányomon kívül. És bár ez továbbra is szerelem, szeretem, imádom, a napjaimat kitölti a Singers, de egyre jobban visszatalálok a régi önmagamhoz. Hogy mondja Geszti Péter? „Az akarok lenni, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok.” Nem akartam idejekorán belemenni a klasszikus éneklésbe, mert tudtam, hogy nem vagyok elég erős hozzá és nem akartam idejekorán visszamenni sem a klasszikus éneklésbe, amíg nem voltam elég érett ahhoz, hogy ezt megtegyem. Ennek most jött el az ideje. Egyébként nagyon nagy elődök tették meg ugyanezt, vagyis a popzenéből mentek át a nagyon komolyan vett operaéneklésbe. Ilyen volt például Mario Lanza, aki ugyan csak filmekben és lemezfelvételeken mutatta meg, hogy egy operát hogyan tud végigjátszani, tehát színpadon nem volt látható, mégis a legnagyobb operaénekesek között tartjuk számon, akár Giuseppe Di Stefanót, aki az ötvenes években igazi táncdalénekes sztár volt. Az emberek nem értették, hogy ez a jóképű srác, ez a táncdalénekes miért kezd el egyszercsak operát énekelni. Ez egy belső felismerés, egy hang, ami megszólalt bennem, hogy operaénekes vagyok és kész.

A.G.: - Az Óbudai Társaskörben létrejövő produkciót maga találta ki, maga a mozgatórugója és gondolom, hogy Falusi Mariannt is maga hívta meg. Miért pont Falusi Mariann?

L.B.: - Kevesen tudják, hogy Mariann  mennyire szereti a klasszikus zenei énjét. Ő ottmaradt a popzenében, bár kirándul a jazz-be és a klasszikus zenébe is. 2006-ban már volt egy közös koncertünk a  Zeneakadémián, ahol én operaáriákat adtam elő ő pedig a Carmen-ig bezárólag klasszikus zenét. Az első hívásomra ugrott erre a feladatra, különösen miután meghallgatta, hogy milyen csodálatos ez a darab.

A.G.: Rossini Kis ünnepi miséjének zongorás, harmóniumos változatát adják elő. Felér-e ez a zenekari változattal vagy szegényesebb annál? Hogyan lehet valami ünnepi és mégis kicsi?

L.B.: - Semmiképpen sem mondhatjuk rá, hogy szegényesebb, azért nem, mert a zongorás változat készült el hamarabb. Ezért a címbeli megjelölés hogy „Kis ünnepi mise”. Megrendelésre írta Rossini, aki akkoriban már jó ideje nem komponált. Miután a Tell Vilmost megírta, 1829-ben sikereinek tetőpontján elhallgatott és 38 éven keresztül alig írt valamit, csak hátradőlt a karosszékben és élvezte, hogy ő a nagy mester, az élő legenda. Párizsban élte  nagyvilági életét, nagy sztár volt, özönlöttek hozzá a tisztelők és a tanítványok. Majd 1864-ben nem tudott ellenállni egy előkelő francia dáma kérésének, akinek valószínűleg meggyőző, talán anyagi természetű érvei voltak, és megkomponálta a Petite messe solennelle-t. A  hölgy birtokán lévő kis kápolnában volt a bemutató. Kis helyszínen zajlott tehát az előadás és a helyszűke nem tette lehetővé nagy együttes használatát. Kis apparátusra készült, de nagy zene. Később más megkeresések is érkeztek a mesterhez, így aztán a nagyobb helyszínek számára nagyobb együttesre is átírta a darabot. Ez volt Rossini utolsó műve, a requiemje, 1868-ban meghalt.  16 fős kórusra írta a misét, de mi 30 fővel adjuk elő, tehát egyáltalán nem lesz a hangzás szegényesnek mondható.